Zavala - Az ortodox kereszténység és ami mögötte van

A földkerekség majd minden vallásában fellelhető a vágy, hogy a világtól elvonultan önmagát (és ezáltal Istent, Allahot, Buddhát, stb.) felfedezze, vagy/és hozzá közelebb kerüljön. Érdekes mindenesetre, hogy vallástól függetlenül állíthatjuk, hogy a mindenkori Felljebbvalóhoz többségében meditatív úton lehet kerülni. Hogy ennek a meditatív (transz) állapotnak az eléréséhez mi szüksgéges, arra különféle megoldások léteznek: csend, nyugalom, elvonulás, böjt, egyedüllét, egyes szavak-, ritmusok ütemes ismételgetése, hangszerek használata (főként dob), stb.

Remete Szt. Antal és Remte Szt. Pál
Forrás: http://www.koh7.hu

A keresztény kultúrkörben az első szerzetesek a harmadik század közepén kezdték meg áldásos tevékenységüket a mai Egyiptom és Líbia területén. Az előbb felsorolt transz-fegyvertárból ők a csendet, a nyugalmat, az elvonulást és az egyedüllétet használták fel. Valljuk be, erre Észak-Afrika meglehetősen jó választásnak tűnik. Ugyanígy látta ezt abban az időben Remete Szt. Antal és Remete Szt. Pál (bár majd húsz év eltéréssel) – mindkettőjüknek elege lett az őket körülvevő civilizációból és Máté evangélista szavaiból okulva ("Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között… Aztán gyere, és kövess engem!".) évtizedekre az önkéntes száműzetést választották.  Remeteségük alatt eggyé váltak az őket körülvevő környezettel: egy apró cellában laktak, ruházatukat a természetből nyerték (pálmaág), állatok etették őket (hollók hordták az ételt), növények itatták őket (datolyapálma), Pált élete végén egy -két oroszlán által ásott- sírba helyezték végső nyugalomra. Ha életkorukat nézzük (mindketten száz év felett teljesítettek), elmondhatjuk, hogy egészségügyileg mindenképp bevált nekik a magány és a világi hívságok elkerülése. Még életükben óriási tisztelet övezte őket: mindkettőjük celláját a követőik által emelt cellák sokasága vette körül, egyfajta szerzetes közösségek jöttek létre, noha egységes szabályzat, közös étkezés, liturgia még egyáltalán nem létezett. A hangsúly itt még egyértelműen az aszketizmuson volt, a remete egyedül, önállóan vágott bele Istene/önmaga keresésébe, mindezt több évtized magány vállalásával. Majd száz év eltelik, mire az első klasszikus értelemben vett szerzetes közösségek létrejönnek (közös ima, liturgia, étkezés, szokások), de ettől függetlenül a remetemozgalom továbbra is virágzik. Oszlopos Szt. Simeon a mai Szíria területén élt, majd egy napon eladta mindenét és egy sziklatorony csúcsán, saját keze éltal épített kunyhójába költözött.  „Lakhelye” már életében zarándokhellyé vált, és az első oszlopszentet (stylitia) tisztelhetjük benne. Nemrégiben olvastam egy cikket a NatGeo-ban, ahol egy Grúziában élő oszlopos remetével készítettek interjút, ergo a szokás még mindig él.

Ha már eleged van a mindennapi taposómalomból.
Forrás: www.origo.hu

Az Iszlám vallás előretörésével a közel-keleti szerzetesrendek további nagymértékű fejlődése megrekedt, a további fejlődési volumen előbb a Balkánra, majd Európa további területeire tevődött át, Konstantinápoly azonban még évszázadokig vallási és térítő központként funkcionált: tucatszám alakultak a szerzetesi közösségek a városban. Leghíresebb volt a „nem alvók” testvérisége, a Sztudion volt, ahol a nap 24 órájában miséztek. Nyilván a háttérben a szerzetesek két- illetve három műszakos munkarendje állt, de ehhez abban az időben csatarendbe tudtak állítani több mint ezer szerzetest. A Balkán és egyúttal a szlávok térítését szintén Bizánc vállalta magára. Cirill és Metód szláv nyelvre fordították a Bibliát és a konstantinápolyi liturgia szerint térítették meg előbb a bolgárokat és a szerbeket, később pedig a morvákat is. Ebben az időben kezd Róma és a nyugati egyház különutas politikája nyilvánvalóvá válni. Míg a nyugati területeken Róma fősége nyivánvaló volt, valamint a népvándorlás nyomán az egyház maradt az egyetlen olyan szervezet, ami meg tudta tartani szerkezetét és működését a Római Birodalom bukása után is, addig Bizáncban megkérdőjelezhetetlen volt a császár hatalma az egyházzal szemben. Míg Nyugaton mind az egyház, mind pedig a szerzetesrendek egy sor reformot éltek meg a 11. századig, addig Bizáncban még mindig a bibliai tanításokhoz közel álló (ortodox) hitvallást követték. 1054-ben aztán a keresztény egyház végérvényesen külön utat választott magának egy látványos szakítás keretein belül, majd pedig Konstantinápoly 1453-as elfoglalása után a keleti kereszténység vezetését előbb Kijev, majd Moszkva veszi át.

A középkor végére körvonalazódtak a szerzetesi életvitel ma is ismert szabályai (typikonok). Hogy is kezdődik egy nap? Az ébresztőt nem harangok jelzik, hanem a szimandron. Ez utóbbi nem más, mint egy egy-két méteres falap, amit vagy felakasztanak valahova, vagy pedig vállon körbeviszik, és egy fakalapáccsal sajátos ritmusú ébresztőt szolgáltatnak (érdekes, hogy Selmecbányán a bányászokat is fakopácsolással ébresztették). Hogy miért nincs harang? Egyszerű. A törökök jobb funkciót találtak a

Ortodox szerzetes és a szemantron
Forrás: https://journeytoorthodoxy.com

harangoknak: ágyút öntöttek belőle. Tehát az ébresztő pipa. A barátokra ilyenkor egy többórás hajnali mise vár, amit éhgyomorral kell végigállni, ugyanis a végén csak az áldozhat, aki aznap még nem evett. Ezt követően reggeli, majd mindenki megy a maga dolgára: ima, vagy munka. Unatkozni nem lehet, ugyanis az a bűnös gondolatok melegágya. Óriási becsülete van egy ortodox rendházban a munkának és a rendház önellátásának. Ennek fő letéteményese a saját zöldséges/gyümölcsös, amik közvetlenül a monostor mellett fekszenek, hogy könnyedén lehessen azokat ápolni, locsolni. Ez egy must have. Nem csak a Balkánon, a négymilliós Kijev belvárosában lévő kolostor mellett éppúgy megtalálható egy saját kert, mint Zavalában. Azok a barátok mentesülnek a reggeli liturgia alól, akik a veteményest locsolják. Ami pedig erre épül: az ortodox étkezési kultúra. Míg nálunk mindössze a karácsonyi hal, húsvéti sonka+tojás kombó maradt meg, addig a keleti kereszténységben rendkívül sokan tartják meg a böjtöt, valamint sok olyan nap is van az év folyamán, amikor nem hogy húst, de tejterméket sem fogyasztanak. Ez a szerzeteseknél még szigorúbb: ők ugyanis alapvetően vegetáriánusok, de ez nem a zacskós, ammóniával tartósított salátaevést takarja, higanyos, darált tonhalkonzervvel, hanem ténylegesen saját kertből származó zöldségeket, gyümölcsöket, mindezeket kenyérrel, vagy puliszkával, gazdagon tejföllel, vagy éppen a sajtgyártás melléktermékeként megmaradó savóval, ami fantasztikusan sok ásványi anyagot tartalmaz.

Naponta kétszer étkeznek: reggel a liturgiát követően, valamint este. Csak azt eszik, amit megtermelnek, valamint nagy hangsúlyt fektetnek, hogy hulladék se keletkezzen. Amíg az EU-ban Euro milliárdokat fektetnek az ökológiai lábnyom csökkentésére, addig egy Isten háta mögötti kolostorban mindez problémamentesen működik. Teljesen egyszerű a képlet: Kis közösségek + önfenntartás = 0 szemét. Pár évtizede még Magyarországon sem volt hulladékszállítás, mert egyáltalán nem volt rá szükség...

Forrás: https://tulapruton.blog.hu/2018/12/11/a_kijevi_lavra

Az ortodox egyházban alkalmazott étkezési szabályok általában szigorúbbnak tűnnek, mint a nyugati egyházakban, pedig egyszerűen csak betartják az évezredes szabályokat. Az ünnepeket böjt előzi meg, amikor tilos a hús, főbb napokon pedig minden állati eredetű is, valamint a főzésnél az olaj is kerülendő. Vannak napok, amikor főzés nélkül készült nyers dolgokat fogyasztanak csak. A hosszú húsvéti böjtöt követően aztán elérkezik a Nagyhét, amikor is nem csak felolvassák, hanem eljátszák a történéseket, ami így sokkal inkább kézzel tapintható az egybegyűlteknek. Különösen megrázó a nagypénteki sírbatétel, amikor villanyok lekapcsolásával, gyertyák eloltásával tényleg sírba száll Jézus – „a világ világossága”. Majd Húsvét hajnalban felzúgnak a harangok (már ahol van), és felkapcsolódnak a lámpák, gyertyák gyúlnak, ugyanis a fény legyőzte a sötétséget, az élet legyőzte a halált. Ez az egy alkalom az évben, amikor mindenkinek kötelezően enni kell húst. Az ok azonban nem biztos, hogy nyilvánvaló: a gőg elkerülése. Ugyanis nem szeretnék, hogy attól, hogy valaki nem eszik húst, magát különbnek érezze, mint a többi húsfogyasztástól el nem zárkózó rendtárs. Ezek után alighanem a többségünk azt mondaná, hogy ez mára már idejétmúlt, a világ már nem itt tart, meg hogy majd a szerzetesi cellákat itt is felváltják a virtuális kolostorok, ortodox chat szobákkal... De nem így van. Ugyanis a Balkánon és a volt szovjet területeken az ortodox szerzetesi közösségek köszönik jól vannak, és ez abban nyilvánul meg leginkább, hogy nem küzdenek létszámhiánnyal. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a mai fiatalság számára vonzó egy olyan alternatív élet, ahol nem készen kapnak mindent, hanem bizony azért kőkeményen meg kell dolgozni. A virtuális világunkban vonzó egy olyan hely, ahol valós anyagokból valóságos dolgokat lehet alkotni, ahol portálok helyett hús-vér emberekkel kommunikálhatunk fontos témákról, és nem gyermeteg álproblémákról.

Zavala - Popovo Polje zseniális kilátója
Forrás: https://www.itinari.com/de/zavala-
monastery-a-fascinating-orthodox-gem-g778

Ami pedig a leginkább meghökkentő, hogy nyaranta iskolás csoportok tucatjai érkeznek egy pár napot, hetet eltölteni a kolostorok falai között. Ugyanis a kolostor mindenki számára nyitva áll. Amíg ugyanis a modern dolgokkal szemben bezár az ortodox szerzetesi közösség, addig a környezete számára nyitva áll, annak szerves részét képezi. Nem képez önálló, elszigetelt entitást, mint egy katolikus kolostor. Aki ide érkezik nem vendég, hanem egyből tagja a közösségnek. Reggel ugyanúgy ébresztik a szimandronnal, nehogy lemaradjon a hajnali liturgiáról. A fiatalokat munkára fogják, és tanítják is, amiben nagy szerepe van a lelki atya – tanítvány kapcsolatnak, ahol teret kap a feltétlen engedelmesség, és a erkölcsök megtanítása is. Facebook és Instagram helyett marad az építő jellegű tevékenységek: a kolostor karbantartása, kép festés, kertészkedés.

Nem csak fiatalokat vár a közösség, hanem egyedül maradt időseket is, akiknek nem maradna más lehetőség, mint a tökéletes magány egy szociális otthonban. Itt mindenkit családtagként kezelnek. Mód van arra is, hogy korábbi szakmáját a kolostor falain belül kamatoztassa, tapasztalatait a következő generációnak átadhassa, ezáltal pedig egy működő egész elengedhetetlen részévé válhat.

Az ortodox szerzetességen belül nem léteznek külön gyógyító, tanító rendek, itt csak egy rend van, aki utat akar mutatni saját példáján keresztül.

De visszatérve a Balkánra és a szerzetesi közösségekre. Afrikával és a Közel-Kelettel ellentétben itt nincsenek óriási pusztaságok, így a monostorok építésekor a településektől távolabb található hegyekre esett a választás. Igyekeztek olyan helyeket választani, ami egyszerre zárt és nyitott: zárt és nehezen megközelíthető legyen egy külső szemlélőnek, de a fantasztikus kilátás végett nyitott legyen egy ott élőnek. Ahogy említettem az ortodox szerzetesi közösségeknek az ima mellett a mezőgazdasági művelés, vagyis az önfenntartás a másik legfontosabb pont. A hegyek által szabdalt Hercegovinában erre a céljra az egyik legalkalmasabb helyszín Popovo Polje, az ország egyik éléstára, ahol 1271-ben létrehozzák Hercegovina három legjelentősebb ortodox metropolisza közül az egyiket Trebinjetől 50,

Zavala - Amikor a szikla és a kolostor egyet képez
Forrás: https://img.itinari.com

az Adriától mindössze (légvonalban) 12 km-re. Pár száz év múlva már az ország írásbeliségének egyik központja. Ahogy mindenhol máshol, itt is törekszik a keleti szerzetesség arra, hogy a kolostor és a rend egy egészet alkosson környezetével. A zavalai kolostor templomának oltára és északi fala mintha a sziklából nőtt volna ki. A kolostor, a templom és a harangtorony fészekszerűen ülnek a meredek sziklafalon. Instant mérnöki zsenialitás. A kilátás a végtelen Popovo Polje-ra fenomenális. Akinek pedig a késő középkori szerb-ortodox freskófestészet a mindene, szintén megtalálta a számításait, itt alkotott ugyanis Gregorije Mitrofanovic a kor ortodox freskó-influenszere. Gyertek, látni kell! Ha pedig ez nem lenne elég: a szembeszomszédban van Hercegovina legnagyobb barlangja: a Vjetrenica-barlang!!!

Blagaj - a dervisek menedéke

Valahogy az emberiség történelmét végigkísérik olyan gondolkodók, akik a civilizációtól elvonulva, (mégis annak jövőjét meghatározva) a világi hívságoktól elfordulva keresik önmagukat, az élet értelmét, a világ keletkezésének titkát, vagy hogy éppen mi következik a halál után. Amikor a Krisztus utáni első századokban az első remete és szerzetesrendek létrejöttek, azt a korábbi görög (de itt gondolhatunk Buddhára is) hagyományt elevenítették fel, hogy kiválasztanak egy a városok zajától távoli menedéket, ahol senki által nem zavartatva csak a hitnek élhetnek és annak fundamentumaival foglalkozhatnak. Mert ugye vannak azok a hívők, akik megelégszenek egy a választott vallásuk által teremtett keretek közötti létezéssel, és vannak azok a hívők, akik ezzel nem elégszenek meg és meg akarják élni, meg akarják érteni a hitet.

Keresztény civilizációnknak köszönhetően hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szerzetesség egyházunk része, sajátja. Pedig mennyire nem. Többek között a mostanság sokszor emlegetett Gül baba is a bektási dervisekhez tartozott. Hogy hova??? Igen, a bektási dervisekhez. De kezdjük az elején.

Általános iskolában mindenki tanult az iszlám kialakulásáról. Hogy Allah, meg Mohamed, meg arabok, meg Mekka, meg Medina, meg az Iszlám öt alapja, köztük a Dzsihád. Meg is érkeztünk a következő gondolathoz. Az Iszlám előírja a vallás terjesztését. Ami ezt egy kicsit bonyolulttá teszi, hogy erőszakkal nem lehet téríteni. Muszlimmá mindenki csak saját akaratából válhat (ami valljuk be fair, ha belegondolunk, hogy a katolikusok többsége nagyjából életének első fél évében válik katolikussá, amikor az öntudat még nem mondható túlontúl acélosnak). Amikor tehát az Iszlám terjeszkedése folytán kinövi azokat a kereteket, amire létrehozták – az arabok vallása -, akkor változtatni kellett rajta. Engedni kellett azokból a kötöttségekből, amik gátolták a terjesztését. Gondoljunk csak bele: a vallás terjesztői először találkoznak a sztyeppén a török nomádokkal és elkezdik a stand up-ot, hogy naponta ötször kell imádkozni, meg hogy nincs alkohol, meg hogy dzsámiba kellene járni, meg hogy a nők sokadrangúak, és a kutya nem kívánatos. Ha ezek a hitelvek maradnak, alighanem a török zászlóban most nem túl sok félhold lenne. Ugyanis egy lovas nomád nép nemigen teheti meg, hogy az állandó vándorlás közepette naponta ötször megállítsa a törzset imádkozni, vagy hogy éppen dzsámit építsenek a puszta kellős közepén. Ezentúl pedig a nők egyenrangú félként szerepeltek az akkori török hierarchiában, ugyanígy rendkívül fontos szerepe volt a kutyának a mindennapi életben.

Kolostorbelső Blagaj
Forrás: http://tekijablagaj.ba/en/portfolio/about/

Kialakult tehát egy vallási cuvee, amihez az összetevőket az Iszlám és a török sámánizmus biztosította. A dervisek lesznek majd a kulcsemberek a két vallás között, valamint az Oszmán Birodalom kialakulását követően a vallás és a hatalom között. Ők voltak az Iszlám misztiusai. Tanításaik nem alkottak egységes egészet. Amiben viszont egyetértettek: “aki önmagát megismeri, Istent is megismeri” (ahogy a hazai Pál utcai Fiúk nevű rocktömörülés megfogalmazza: “Istent kerestem, s magamat találtam…”). Sikertörténetük akkor indul, amikor egyik tagjuk misztikus segítségével hatalomra segít egy szultánt, aki hálaként Isztambulban kolostort nyit nekik. Ekkor nyílik meg nekik az út Nyugatra, és pár évtizeden belül már több mint harminc derviskolostor állt a Balkánon (nem megfeledkezve a pécsi tettyei, valamint a már említett budai Gül babának tulajdonított kolostorról).

Ahogy a keresztény szerzetesrendek is több ágra szakadtak, úgy a dervisrendek is többféle módon igyekeztek Allah-hoz közelebb kerülni. A mevlevik süveggel a fejükön, karukat kitárva, fejüket balra biccentve, ritmikusan körbe-körbe pörögnek, amíg el nem érik a kívánt állapotot. A halvetik bizonyos időközönként negyven napra elvonulnak a világtól és egész álló nap csak Allah különböző megnevezéseit ismételgetik ritmusosan, miközben napi néhány szem olivabogyó képezi táplálékukat. A rufáik pedig önsanyargatással igyekeznek elérni a földön túli érzést (tüzes vasat nyalogatnak, mérges kígyók fejét harapdálják…). Egy biztos: a sámánizmusból fennmaradt a tűz és a dob (ezáltal a zene, tánc, ritmus) fontossága. A vallásuk főként három személy tiszteletére alapult. Allah volt a dicsőséges, Mohamed az Ő prófétája, Ali pedig (Mohamed veje, a negyedik kalifa) a példa, aki előttünk jár. Tehát egy Szentháromság, akiket még tizenkét imam követ (ismerős valahonnan, ugye?) A dervisek ezen felül normál átlagemberekként élhettek: lehetett családjuk, szakmájuk, a többi embertől mindössze annyi különböztette meg őket, hogy életük vezérfonalát az állandó istenkeresés jelentette. Ja, és persze a viseletük, amelyek közül a fejfedő és az öv sok mindent elárult róluk (ahogy már Forrest Gump is megfogalmazta a cipőről: Elárulja, honnan jöttél, és merre tartasz). Fejfedőjük egy henger volt, ami kupolában végződött, körültekerve turbánnal, tetején egy rózsával (gül -így most már lassan visszakanyarodhatunk Gül babához, aki nevét a rózsáról kapta, akiről aztán majd a budai Rózsadombot is elnevezik). Ha és amennyiben pedig nőtlenséget vállaltak, akkor a bal fülükbe egy karikát lógattak.

Dervisek viseletét bemutató kiállítás a budapesti Gül baba türbéje mellett.
Forrás: http://kirandulastippek.hu/budapest/gul-baba-turbeje

A további kiegészítők mindegyikét csak a babák övén lehetett megfigyelni (baba = apó, rendfőnök). Maga az öv – kemer – a rend tagjainak útja és rendfokozatuk kifejezésére használták az övüket. A legenda szerint az elsőt Ádám használta, amikor kiüldözték a paradicsomból. Felkötése a feltétlen szolgálatkészség kifejezője. Az övet a tizenkét ágú Palheng-kő díszíti, ami ónixból készül és annak a jele, hogy a dervis késznek érzi magát az istenszolgálatra, a rend szabályainak követésére, a bölcsek tiszteletére, valamint, elfogadja hogy keveset fog enni és aludni a jövőben.A kamberijje egy Nedzsef környékén található több színben pompázó tojás alakú kő, amit kilyukasztanak és egy kötéllel az övükre rögzítik. Ali lovának szügyellőjét jelképezi, és a kitartó szolgálatot és hűséget fejezi ki. A dzsilbend az övre csatos szíjjal felerősített, bőrből készült, elöl lelógó fedelű erszény, amiben a dervisek a mindennapi használati tárgyaikat tartották (a bölcsész szimatszatyor egyértelmű őse). A Tesbih – olvasó, az általunk ismert rózsafűzérre hasonlító, kötélre felfűzött fából készült gyöngyök sora. nagysága szerint lehetett 500-as, vagy 1000-es. A Korán csoportos olvasása közben, amikor kimondták Allah nevét, akkor a mellettük ülőnek adták tovább, így körbejárt.

Az önátadás köve (teszlim tasi) kivételt képez, ugyanis nem az övükre, hanem egy zsinórra kötve a nyakukban hordták. a Palheng-hez hasonlóan szintén ónixból készül, és a szélén található 12 félholdacskája a 12 imámot szimbolizálja. Ahogy neve is sugallja: viselője felkészült arra, hogy önmagát teljesen átadja Allah-nak.

Na, tehát ezek a dervisek lesznek azok, akik az ötszáz évvel ezelőtt Európa legbővizűbb forrása mellett, egy hatalmas sziklafal tövében megalapítják kolostorukat. Az ivóvíz biztosítottnak látszik, ugyanis percenként nagyjából 43.000 liter vizet présel ki magából itt a szikla, hogy aztán majd a Buna folyót alkossa, majd maratoninak nem mondható kilenc kilométer után már Hercegovina legjelentősebb folyójában a Neretvában folytassa útját a tenger felé.

Megérkezés után fapallókon és hidakon tudunk a zubogó víz felett lépkedni, míg több éttermet keresztezve meg nem érkezünk a sziklafal tövébe, a kolostor kapujába. Azok, akik meditáláshoz a tenger hullámzását szokták a Youtube-on segítségül hívni, alighanem megérthetik, hogy hogyan járult hozzá a Buna monoton zúgása a dervisek kívánt extázisának eléréséhez. A szobák puritánok: fehérre meszelt fal, kevés bútor, szűk ablakokon beszűrődő napfény… és csend, háttérben a víz állandó zúgásával. Igen, ember és természet igenis tud egymással harmóniában élni.

Négyszáz évvel a kolostor alapítása után a szerzeteseket a jugoszláv hatalom elűzi, majd csak a század végén térhetnek vissza. Az évezred elején kolostorukat felújítják, napjainkban hetente kétszer térnek vissza imádkozni az évszázados falak közé.

Ha át szeretnénk élni a turisták tömegei nélküli varázslatot, akkor szezonon kívül, vagy kora reggel, esetleg késő délután kell érkeznünk. A kolostorba csak az Iszlám előírásoknak megfelelően lehet belépni (fedett fő, hosszú nadrág/szoknya, cipő nélkül), a szükséges plusz ruhadarabokat biztosítják. 

Must see: 

Blagaj tekke (Tekija Blagaj)

Nyitva: 8:30-20:30

http://tekijablagaj.ba/en

Jegy: 2 EUR

Parkolás: 2 EUR

Medjugorje - Az út felfelé

Azok a szerencsések, akik az utazási irodák által erőltetett Szarajevó, Mostar, Jajce szentháromságból tovább tudnak/akarnak lépni, Hercegovinában egy olyan meghatározó vallási és kultúrális élményben részesülhetnek, amit csak a világ nagyon kevés pontján élhet meg az ember. Itt konkrétan egy harminc kilométer sugarú körön belül megtalálhatjuk a világ egyik legnépszerűbb Mária zarándokhelyét, az Európa legbővízűbb forrása mellett található dervis kolostort és Hercegovina egyik legszebb kilátását biztosító hegyén álló ortodox monostort. Igen, három teljesen más rítusú vallás egy fél Komárom-Esztergom megyényi területen! Tudom-tudom, hogy Erdély, meg hogy ott már századok óta élnek egymás mellett, meg hogy tordai vallásbéke, meg hogy… De értsük meg ez itt teljesen más. Itt nem a keresztény vallás, a 16. századi vallási felfordulása okán keletkezett egy-két felekezetéről van szó, hanem  három olyan vallásról, amelyek az elmúlt évezredben irtották- és kölcsönösen kiátkozták egymást és úgy tekintenek egymásra mint az Antikrisztusra. Igen, itt három vallás él egymás mellett, és egy délszláv népirtást túlélve bár, de köszönik szépen jól vannak, és ha jól ütemezzük a napot, akár mindhármat meg is tudjuk nézni.

De kezdjük Medjugorjevel. Alighanem ha nincs a jelenés, akkor ez a település még mindig egy lenne a sok környékbeli porfészek közül, ahol a szirtes, bozótos terepen kecskéket legeltetnek, és legfeljebb a kecsketej különböző leképezéseit tudnánk autentikus kecskepásztoroktól megvételezni. Apropó jelenés, apropó kecskepásztor.

Jelenések hegye - Medjugorje

1981. június 24-én (Szt. Iván napján) este hat magasságában hat kecskepásztor gyerkőc éppen a megnevezésüket kölcsönző jószágokat sétáltatták, amikor is az elhagyatott Crnica hegyen egy fehér tünemény jelent meg nekik, feje fölött tizenkét csillaggal, karjában egy gyermekkel. Nyilván senki sincs felkészülve egy ilyen találkozásra Szűz Máriával. Így voltak ők is, a legegyszerűbb megoldást választva elrohantak. Másnap azonban a kíváncsiság győzött, újra felmentek a hegyre, és Mária a gyermekkel újra ott volt és megosztotta velük, hogy mindaddig minden nap megjelenik nekik, amíg mind a tíz titkát meg nem osztja velük. Tehát innentől kezdve ha együtt voltak, ha nem Mária megjelent nekik. Hatuk közül hárommal már mind a tíz titkot megosztotta, így már „csak“ havonta egyszer jelenik meg nekik, a fennmaradó három látnoknak még mindig minden nap jelenése van. Ezen kívül pedig minden hónap 25-én egyikükkel üzen a világnak, amit aztán minden fórumon továbbítanak a hívők felé: rádión és tévén (igen, Medjugorjenak saját rádiója és kábelcsatornája van), manapság pedig már interneten keresztül is.

Amikor a nyolcvanas években híre ment, hogy jelenés volt Bosznia-Hercegovina területén, a vallási toleranciában nem éppen erős jugoszláv kormány nemes egyszerűséggel lezárta a települést és a hegyoldalt a zarándokok elől. Amikor aztán a kilencvenes évek rendszerváltozása után megnyilhatott volna a szélesebb plénum előtt, érkezett a délszláv háború és ezzel együtt az évszázad egyik leggusztustalanabb sztorija. A jelenések hegyét helyi fegyverkereskedő lőtérnek használta, a horvátok haláltáborokat hoztak létre a település közelében, ahol bosnyákokat és szerbeket vallattak és kínoztak, a háború tetőpontján pedig szintén horvátok elrabolták a mostari püspököt, félholtra verték, és fogságba vetették, amíg az ENSZ dicső különítménye nagy dirrel-durral ki nem szabadította. Ezt követően nem csoda, hogy az időközben felcseperedő gyermekeknek látomásaik során legtöbbször a BÉKE szó hangzik el. Ennek köszönhető, hogy hívei nem csupán Szűz Máriaként emlegetik, hanem a Béke Királynőjeként is. 

Tehát még egyszer, ha nem volt eléggé mellbevágó az előző bekezdés: Igen, volt már máshol is jelenés. Portugáliában (Fatime) és Franciaországban (Lourdes) is megjelent a Szűzanya. Mindkét helyen gyermekek voltak a látnokok. De ott egy pár jelenést és azt követő csodás gyógyulást leszámítva, ma már nyoma sincs természetfeletti jelenségeknek. Itt azonban, ha és amennyiben igaz a történet, hat embernek több mint 27 éve már, minden áldott nap (vagy „csak“ minden hónapban) megjelenik Szűz Mária. Ez egy olyan story, amiről Muldert egy feszítővassal sem lehetne leszedni. És itt jön a csavar. Ugyanis a katolikus egyház egy jól kitervelt blöfföt sejt a háttérben és nem hajlandóak a jelenések természetfelettiségét igazolni. A háttérben nyilván itt is a jó öreg politika húzódik meg. Nem más feszül is egymásnak mint a helyi ferencers rend és a katolikus egyházmegye. Egy kis háttérinfo: a történelem során egy érdekes sorminta alakult ki Hercegovina egyháztörténetében. Amikor egy külső, ellenséges hatalom közeledett, a katolikus egyház megemelte kalapját és továbbállt, míg a ferencesek kitartottak híveik mellett (ahogy illik: jóban, rosszban). Így volt ez a török idején: török jött, katolikus kar ment, ferencesek maradtak; délszláv háború: horvát jött, katolikus kar ment, ferencesek maradtak. Egyértelműen nekik köszönhető, hogy az adományok és a kincset érő ivóvíz eljutott az arra leginkább rászorulókhoz és a térségben nem történt még nagyobb humanitárius katasztrófa.

A hat fiatal is a legközelebb található ferences baráthoz rohant, ő vette őket védelmébe, ő lett a szó szoros értelmében vett lelki pásztoruk. Amikor aztán Jugoszlávia megszűnt, délszláv háború elmúlt, katolikus kar visszatért, az első dolguk volt a medjugorjei jelenések megkérdőjelezése. Nagy segítségükre volt Joseph Ratzinger (igen, a későbbi XVI. Benedek pápa), aki nyilatkozatában fejtette ki kétségeit a jelenésekkel kapcsolatban. A ferences-katolikus harc a térségben lassan egyházszakadással fenyeget. 2018: A katolikus egyház még mindig nem tekinti természetfelettinek a jelenéseket, Szűz Mária a mai napig minden hónap 25-én kinyilatkozik az azóta többgyermekes szülővé váló látnokokon keresztül, évente több mint 2.000.000 zarándok látogat el a városba. Igen, kétmillió. Medjugorje Bosznia-Hercegovina legtöbb vendégéjszakával rendelkező turisztikai attrakciója.

Az egész város mára már úgy van felépítve, hogy minél hatékonyabban tudja fogadni és kiszolgálni az ide érkezőket. Mindenhol újonnan épült panzió, étterem, kávézó. A busz berobog a főtérig, ahol villámgyorsan leszáll róla újabb 40 zarándok. Leszállunk, körbenézünk. Tömeg. Bazár. Instant katolikus Las Vegas. Pólók, képek, baseball sapkák, szobrok mind-mind hirdetik, hogy itt bizony Szűz Mária jelent meg. Giccs giccs hátán. Nem lepődnék meg, ha az egyik félreeső zugárusnál meg tudnák adni Szűz Mária mobil számát (Egy neves humoristától idézve és egy kicsit módosítva).

Majd magunk mögött hagjyuk a tömeget, a bazárt. Megkezdődik az út felfelé. És nem csak a túrát tekintve, hanem spirituálisan is. Először csak mezitláb felfelé bandukoló, menni alig tudó idősek csapata. Utána egy család, akik ölben viszik felfelé járásképtelen lányukat. Férfiak csoportja, akik egy ágyon viszik nyaktól lefelé lebénult barátjukat. Viszik. Mert nincs út. Ezrek bukdácsolnak felfelé hatalmas sziklákon naponta. Majd pár kilométerrel feljebb megérkezünk a jelenések helyére. Hófehér Mária szobor, valamint Jézus a kereszten. Körben hívők százai. Egy felnőtt férfit látok zokogva, miközben a feszületen lévő Jézus odaszegezett lábát szorítja. Állok középen. Nem hiszek a szememnek. Kitántorgok a körből, leülök egy sziklára. Nézem az embereket. Gondolkodom, hogy mi az, ami ennyire mellbevágott. Percek telnek el. Rádöbbenek: A hit. A hit, ami sugárzik a felfelé tartók arcán, ahogy telitorokból éneklik saját nyelvükön  vallási éneküket. A hit, ami ott volt a tolókocsis lány arcán. A hit, amit láthattam a teljesen lebénult fiatalember szemében. A hit, amit a mai világunkban már oly kevésszer látunk. A hit, amit a katolikus egyház már egyre kevesebb embernek tud közvetíteni (vagy egyre kevesebben vevők rá). A hit, amire egyre nagyobb szükségünk lenne, és amit a minket jelenleg körülvevő világ két kézzel írt.

MEDJUGORJEBA EL KELL MENNI! Engedjük el a tömeget, engedjük el a bazárt. Tegyük el a telefont és a fényképezőgépet. Zarándokoljunk fel a hegyre, ha tetszik mezitláb. Üljünk le egy sziklára és hallgassunk. Hallgassunk. 

Tito - a playboy diktátor - Látogatás Tito atombiztos bunkerében - Konjic

Bő 100 kilométert és két órát délnek autózva jutunk el Tito atombiztos bunkeréhez, ami Konjic városa mellett, Prenj-ben található. Arról, hogy mit is tud ez az atombunker, illetve, hogy kik, miért, hogyan, mi célból, mennyi pénzből konstruálták, egy kicsit később, most először azt kellene tisztázni, hogy ki is volt TITO?

Tito, polgári nevén Jozip Broz 1892-ben született és pár évtized lecsengése után a 20. század egyik legnagyobb formátumú politikusává, örökös lázadóvá és a nagyhatalmi élet playboy-ává vált.

A tény, hogy a mai napig nem tisztázott, hogy pontosan melyik napon született, illetve, hogy pontosan miért is hívják Tito-nak, sokmindent megelőlegez nekünk fordulatokban gazdag életéről.

Forrás: www.diewelt.de

De kezdjük az elején. Tito 1892. május 7-én vagy 25-én  látta meg a napvilágot egy horvát-szlovén családban a horvát-szlovén határon tizenöt gyermekből hetedikként. Állítólagosan azért nem bizonyos a születési nap, mert annyi hamis okmánnyal rendelkezett illegális kommunista múltjának köszönhetően, hogy a végén már ködbe veszett a tényleges nap, amikor a későbbi marsall világra jött. A következő években aztán elkapta Közép-Kelet-Európa és a huszadik század örvénye, ami aztán nem is engedi el őt többé. Megtanul szerbül, horvátul, szlovénül, németül, angolul, oroszul. Lakatosként végez Zágrábban, ahol megismerkedik a kommunista tanokkal. Majd besorozzák az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe, amelynek keretében Budapesten egy vívóversenyen ezüstérmet nyer. Megindul az első világháború, ahol kijelenti, hogy ha Oroszország ellen kell harcolnia, akkor önként leteszi a fegyvert. Eredmény: ellenséges propaganda miatt bebörtönzik. Ezután Galíciába (Délkelet-Lengyelország) küldik a frontra, egy lándzsával hátba szúrják, 13 hónap rehab, hadifogságba kerül, Omszkba szállítják, ahol megismerkedik a későbbi első feleségével, aki ott és akkor 14 éves. Majd ebből a városból is menekülnie kell egészen Kirgizisztánig, ahol malomgépészként dolgozik. Mikor visszamehet Omszkba, azonnal elveszi a lányt, akit aztán hazavisz a szülői házhoz. Ennyi idő alatt azonban már egy pár dolog megváltozott: végetért a világháború, felbomlott a Habsburg-Monarchia, Oroszországban a kommunista rezsim kerül hatalomra, valamint megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság. Ennyi változás egy egész évszázdra elegendő lenne, itt most mindez hat év alatt játszódott le. [1.]

A kommunista mozgalom tagja, felforgató tevékenységét már a világháború előtt megkezdi, a huszas- és harmincas években csillaga a párton belül folyamatosan emelkedik. Ekkor veszi fel a Tito fedőnevet. Jelentése egyesek szerint a horvát nyelvből jön: „Ti” jelentése te, „to” pedig azt jelenti azt. A magyarázat szerint szeretett tőmondatokkal, vagy akár szavakkal utasítani. Ha valamit el kellett végezni, akkor rámutatott az alanyra, majd a tárgyra és mindenki tisztában volt a feladatával. [1.]

A második világháború 1941-ben érte el Jugoszláviát. A megszervezett ellenállók (partizánok) egyik vezetője Tito lett. Tevékenységük annyira sikeresnek bizonyult, hogy 38 nappal késleltették a Barbarossa-hadművelet megindítását a Szovjetunió ellen (ami a tél korai beállta miatt úgy hiányzott a későbbiekben a Wehrmacht-nak mint egy falat kenyér), két győztes csatában is kivették a részüket, a háború utáni rendezés egyik fő letéteményesévé váltak. [1.]

Forrás: www.amazon.com

Tito a háborút követően egyre távolodott a sztálini vonaltól, önálló gazdaság- és külpolitikát folytatott, aminek következtében Jugoszláviát 1948-ban kizárták a Kominternből. A keleti blokk (köztük Magyarország is) a Nyugat láncos kutyájaként titulálták Titot (egy urbanlegend szerint 1955-ben, amikor a magyar küldöttség megérkezett hozzá nem tudott köszöntésnél kezet fogni, ugyanis jelzés értékkel jobb kezében egy póráz volt, a póráz végén pedig kedvenc kutyája). [2]. Jugoszlávia első embere nem bánkódott sokat a kizáráson, egyből nekilátott az eddig tiltott diplomáciai kapcsolatok felvételéhez. Kínosan ügyelt ugyanakkor arra, hogy egyik félnek se legyen lekötelezettje. Pár évvel később azokkal az országokkal, akiknek szintén elege volt már a kötelező pártválasztástól (Brazília, Dél-Afrika, India...), létre is hozzák az el nem kötelezettek társaságát. Nem hitt a nacionalizmusban, megmaradt a lenini tanoknál, de azért némi egyéni értelmezést is megengedett magának...

Élete során négy feleséget fogyasztott el. Közülük a leginkább kitartó az utolsó: Jovanka volt. Tizenhét évesen állt a partizánok közé, ahol már istenként tekintett Titora. Mivel azonban aluliskolázott volt és túlságosan nagy volt a korkülönbség sem a párt sem pedig Tito önértékelése nem engedélyezte az esetleges esküvőt. 1952-ben titokban házasodtak össze. Az esküvő után „first lady továbbképzésre küldte az államfő az ifjú arát. Opatijában és Rómában etikettet tanult, valamint megismerkedett a divattal. Oroszul, franciául és angolul tanult. Ezek után 1958-ban egy kész uralkodónő érkezett haza Belgrádba. Divat iránti rajongása élete végéig megmaradt. Párizsban a Christian Dior-nál saját próbababája volt, hogy ne kelljen neki minden ruhavásárláshoz Franciaországba utaznia. Az összes varrónője irtózott a diétáitól, ugyanis fél kiló fogyás esetén az összes ruháját be kellett venniük. Ezt megelőzendő minden este elhelyezték a hűtőjében a kedvenc szendvicsét, amivel sikerült az „update”-et egészséges keretek között tartani. [3.]

 Tito is nárcisztikus személyiség volt. Imádta a drága öltönyöket, ékszereket. Sokszor fordult elő, hogy túlöltözte a társaságát. Gucci öltöny, Havanna szivar, húsz éves Chivas whiskey voltak a társasági életben leghűségesebb kísérői. Diplomáciai útjai során átlag 50 öltönyt vitt magával és egy kisebb seregnyi kiszolgáló személyzetet (átlag 30 fő), akik segítettek neki a napi 5-6 átöltözésben. Imádta, hogy 32 évvel fiatalabb felesége úgy öltözik, mint egy királynő. Vitalitását, életvidámságát sokak szerint részben neki köszönhette. Tito figyelmessége párja iránt haláláig megmaradt. Minden reggel saját maga főzte kettejüknek a kávét. Jovankával azonban az évek előrehaladtával kissé elszaladt a ló. Lekezelő hangneme, akaratossága nem csak az „udvartartást” vitte az őrületbe, de tulajdon férjét is. Többször fordult elő állítólag, hogy hozzávágta a tőle kapott ajándékot, hogy a fürdőszobába kellett zárkóznia és ott kivárni a reggelt. Tito, aki ellen tudott állni Hitlernek és Sztálinnak, a saját hálószobájában gyengének mutatkozott. [3.]

Forrás: www.telegraf.rs

Élete során sohasem írt alá halálos ítéletet, csak kegyelmet (a halálos ítélet aláírására külön embere volt), meg szerette volna ugyanis tartani a jófej főnök szerepet a nép előtt. [2.] A pártidegenek és kívülállókkal való leszámolások során egy tényleges GULAG szigetet hozott létre az Adrián: Goli otok-ot. Jugoszlávia Alcatraza évtizedeken keresztül tüntette el a kiérdemesülteket. Az elítéltek saját kezükkel építették fel celláikat és az őrök épületét, valamint azokat az üzemeket, ahol hajókat javítottak, bútorokat gyártottak, követ faragtak.

Miután a hetvenes évek végére, nyolcvanas évek legelejére megromlott az egészségi állapota, Ljubljana-ba szállították orvosi vizsgálatra. A combjában található artéria-elzáródás miatt levágták a lábát. Étkezését saját szakácsa tartotta kézben mindaddig, amíg tudott magától enni. Ezt követően Houstonból hozattak a NASA-tól olyan pépesített ételt, amit az asztronauták fogyasztanak az űrben. [4.]

Forrás: www.index.hu

1980. május 5-én hunyt el. Temetésén egymillió ember, 35 államfő, 24 kormányfő és 46 külügyminiszter, továbbá több száz kommunista és munkáspárt, népi felszabadító mozgalom küldöttsége vett részt. Titót a jugoszláv államszövetség nem sokkal élte túl. Tito megítélése ma is vitatott: életében csak magasztalni volt szabad, halála után Zágrábban renegát horvátnak, Belgrádban szerbfalónak tartották. Viszont amíg a szerbek és a horvátok kivetik magukból, addig Boszniában egyfajta nosztalgia él az irányában. Többek elfogadott álláspontja, hogy mindössze kétszer negyven év adatott Boszniának, amíg fejlődhetett: a monarchia negyven éve és Tito negyven éve. Ellepik a bazárokat a Tito képmásával, nevével, a régi jugoszláv lobogóval diszített bögrék, kulacsok, pólók. Ennek a nosztalgiának a szellemében nyitották meg nemrég a látogatók előtt Tito atombiztos bunkerét. [5.][6.]

A létesítmény Szarajevótól mintegy 50 kilométerrel nyugatra, a Konjic melletti Prenj (Prednje) hegységben van, s 4,6 milliárd dollárba került. Ezzel Jugoszlávia harmadik legdrágább katonai objektumává vált az ugyancsak boszniai Bihacnál lévő földalatti repülőtér (8,5 milliárd dollár) és a horvátországi Split Lora nevű haditengerészeti támaszpont (5 milliárd dollár) mögött.

A bunker, amely akár egy 25 kilotonnás nukleáris robbanás ellen is védelmet nyújt, 25 ezer négyzetméteren épült, s ebből 6 ezer négyzetméter a lakóterület. Titó tölgy- és dióburkolatú dolgozószobáján kívül jutott hely benne Jugoszlávia first ladyje, Jovanka Broz luxusberendezésű, hatalmas tükör uralta külön szobájának is.

Forrás: www.mult-kor.hu

A patkóalakú létesítménybe evakuálták volna súlyos válsághelyzet, nukleáris támadás veszélye esetén a legfelsőbb jugoszláv politikai és katonai vezetést. Ezért a bunkert úgy szerelték fel, hogy ne csak lakóhelyként, hanem legfelsőbb parancsnoki harcálláspontként is használni lehessen. Berendezései megfelelő klimatikus körülményeket biztosítanak: 21-23 Celsius-fokos hőmérsékletet, s 50 és 80 százalék közti páratartalmat.

Azoknak, akik a szarajevói kormánydöntés nyomán turistaként felkeresik a sosem használt luxusmenedéket, lesz mit látniuk. Vadonatújan maradt ugyanis meg, még a Banja Luka-i papírgyárból kikerült vécépapírtekercsek is teljes épségben találhatók a fürdőszobákban, mellékhelyiségekben. [7.]

1. https://hu.wikipedia.org/wiki/Josip_Broz_Tito

2. http://www.urbanlegends.hu/2012/10/tito-lancos-kutya-kezfogas-legenda/

3. https://balkanimozaik.blog.hu/2018/07/31/tito_a_hedonista_lancos_kutya

4. https://balkanimozaik.blog.hu/2018/05/05/_tito_elvtars_meghalt

5. https://mult-kor.hu/alig-egy-evtizeddel-elte-tul-a-jugoszlav-allam-josip-broz-titot-20180504

6. https://mult-kor.hu/renegat-horvat-szerbfalo-vagy-jugoszlavia-felviragoztatoja---ki-volt-josip-broz-tito-20160504?fb_comment_id=963346473762613_963444100419517&fbrkMR=desktop#f399a7db5042934

7. https://mult-kor.hu/kepeken-tito-titkos-atombunkere-20141203

Balkán Kitchen

A balkáni ételek alfája és omegája - a Cevap
https://www.slavorum.org/local-
bosnian-food-triumphs-over-mcdonalds/

Apropó vendéglátás. Amiről mindenképpen beszélnünk kell az a bosnyák (NAGYBETŰS BALKÁN KITCHEN) konyha. Fenomenális, frenetikus, fantasztikus, több találó szó nem jut eszembe f betűvel. 
Vegyük akkor sorra. Ami az alap: hús (bárány, vagy marha), hagyma, rétes és tej. Valamint ezek kombinációja.

Előételként a helyi, főleg juh- vagy kecsketejből készülő sajtok viszik a prímet. Állagra leginkább a túróra emlékeztetnek. Elkészítési módjuk török közvetítéssel jutott el az arab országokból a Balkánra. Ők jöttek rá ugyanis, hogy ha a tejet a kecske gyomrából készült zsákféleségbe töltik, akkor az szétválik sajtra és savóra (ez a gyomorban található enzimnek köszönhető -> oltó). Ezzel az eljárással a legmagasabb tápértékű sajtféleségekhez jutunk. 10 dkg elfogyasztása fedezi egy felnőtt kalcium szükségletét, valamint foszfor és fehérjeszükségletének felét. A kérdés csak annyi: ki fog egy ilyen sajttál után rámenni egy 12 darab csevapot rejtegető lepényre???[1.]

Jablanica - A báránysütés Mekkája

Nemzetinek számító étel a burek. Az immár Magyarországon is rendkívül népszerű étel szülőföldje Szerbia és Bosznia. Semmi másról nincs itt szó, mint rétestésztába tekert darálthús hagymával, majd csigavonalban összehajtva egy kerek tepsibe. A töltelék lehet sirnica (juhtúró), zeljanica (spenót), valamint krompirusa (krumpli). Kötelező elfogadni a mellé kínált lágy kajmakot (joghurt minimum 125 % zsírtartalommal)!!! A másik tradicionális étel a Cevapcica, ami nem más, mint apró, darált húsból formázott, roston kisütött falatka, amit többségében lepinja-ban (pitában) kínálnak, apróra szelt hagymával. Ami viszont eltérő lehet: szerb többségű részeken marhából készítik, ajvárral (padlizsán & hagyma & paprika lesütve, ledarálva) nyakon borítva, míg a bosnyák részeken bárányból, ajvár nélkül. Útmenti és főként patakparti helyeken gyakran látunk egész bárányokat felhúzva egy méretes nyársra. Ez kérem szépen a balkáni konyha Michelin csillaga. Jablanicatól nem messze, a Neretva völgyében található a birkasütés mekkája. Mint régen a folyóvizek a vízimalmokat, úgy most a birka sütésére szolgáló nyársat pörgeti meg a kis patakok ereje.

Közben pedig több tucat bárány pörög a rúdon szinkronban. Lehetőség van leülni, pazar a kilátás, de mi inkább a nomád körülményeket választottuk. Ha elvitelre kéred, akkor egy grill tálcára helyeznek egy adag húst, a zsírjában megsült krumpligerezdekkel. Ezzel a pakkal és egy korábban vételezett Sarajevskoval a hónod alatt letelepedhetsz a Neretva partján. KÁNAÁN. Csak legyen nálad egy százas szalvéta, hogy azt a szalvétát is le tudd törölni az arcodról, ami a zsírtól ráragadt... ;o)

Az ínyencek megtalálhatják még egyes helyeken a brizlát, ami nem más, mint a borjú nyakának elülső részén található ún. csecsemőmirigy. Állagra és ízre leginkább az agyvelőre hasonlít. Szerepe: növekedés és a csontképzés support. Miután a borjú fejlődése leáll (tehát a tinóból végre valahára ökör lesz), akkor a mirigy egyszerűen felszívódik. Elkészítése során előbb sós, citromos vízben megfőzik, majd lisztbe forgatva zsírban hirtelen kisütik. De ha véletlenül grillezett borjúmáj serceg előttünk az „autogrill”-ben akkor se álljunk pöszén az autónk mellett... Itthon egyszerűen képtelenség ilyen ételhez jutni![2.]

De most induljunk tovább, hisz vár minket Konjic és Tito atombiztos bunkere – egy újabb fantasztikus történelmi sztorival.

A felvezető Boszniához - Travnik

Az eddigi dimbes-dombos-dombos terület átvált zöldellő hegységgé. Mintha csak Ausztriában lennénk. Erdők, hegyek, patakok, óriási, többemeletes, többgenerációs családi házak szétszórtan a hegyoldalon. Egy dolog azonban „hibádzik”: Eleinte csak egy-egy, majd beljebb haladva az országba egyre több dzsámi és minaret üti fel a fejét, ami egy – az osztrák idegenforgalomban szocializálódott turistának gyorsan szemet szúr. Északról érkezve két megoldás mutatkozik első megállóként: Travnik, illetve Jajce. Mi most a keleti megoldásnál maradva Travnikkal nyitunk.

Majd ötvenezres bosnyák város, Közép-Bosznia kanton székhelye. A település első hivatalos említése a magyar történelemhez kötődik, ugyanis IV. Béla, miután megütötte a bokáját a tatárokkal, a további mellékhatások elkerülése végett mindenhol várat emeltetett, vagy éppen adókedvezményekkel arra sarkallta a helyi urakat, hogy maguk építsenek. 1244-ben tehát itt is megépült a vár, és erre az apropóra egy oklevél is született, amiben először tűnik fel a Travnik megnevezés. A vár azóta is áll, legfőbb szerepe aztán nem a tatárok, hanem a törökök ellen lett. A szabálytalan alaprajzú város a Bosna völgyéből Jajca felé irányuló völgy védelmét látta el. Ez mindaddig kulcspozíciót jelentett, amíg a török el nem foglalta Jajcét 1527-ben, aminek következtében Travnik elvesztette hadászati jelentőségét. Miután a török elfoglalta, védelmi funkciója megszűnt, börtönként, majd imahelyként működött tovább.

Travnik - vár

1699-től 1850-ig itt székelt a boszniai vezír, amihez egy reprezentatív városkép is dukált. Ezt a célt szolgálta a Bosanska, a város főutcája, ahol a legtöbb látnivaló is található. Itt található a legtöbb vezír türbéje (síremléke), a város két óratornya, valamint három dzsámi (imahely).

A dzsámik közül a leginkább egyedi az ún. Tarka dzsámi. Helyén már a 16. századtól imahely állt. Mai formáját 1815-ben kapta. Kétszintes, földszintjén a környék bezisztánja (vásártér) kapott helyet. A bejáratot hátul találjuk, mellette egy díszes tető alatt található ivókút (sadrvan) helyezkedik el. A muszlim vallásúak a napi ima előtt rituális fürdőt vesznek (megmossák arcukat, kezüket, lábukat). A dzsámi kapuján belépve fantasztikus arabeszkek (fényes csempéből készült virág és növényi motívumok) és egy pazar csillár játszik a szamárhátíves ablakokon beszűrődő fénnyel.

Az óratornyok órái alapvetően a napóra és az általunk is ismert óralap keresztezésével jöttek létre. Az iszlám tanítása szerint ugyanis a napi ötszöri ima mindig az adott nap napkeltéjéhez igazodik. Ezért minden nagyobb városban volt egy óramester, akinek a háza többnyire az óratoronyban, vagy ahhoz hozzáépítve volt, és akinek egy feladata volt: minden nap a napkeltéhez igazítani a nulla órát. Kérdezhetjük hogy akkor miért nem volt elegendő egy napóra?! A válasz egyszerű: a napóra a pontos időt csak napos időben tudja mutatni, akkor sem nagy távolságra, ugyanis a pálca számlapra vetített árnyéka mutatja a körülbelüli óraállást. Ez pedig távolabbi helyekről csak nehézkesen, vagy egyáltalán nem látható. Ezért állítottak óriási óratornyokat, hatalmas mutatókkal, amit még a környező szőlődombokról is könnyedén láthattak. Miután a vezír 1850-ben Szarajevóba tette át a székhelyét, a város hatalomban játszott szerepe csökkent. 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia feltételesen elfoglalta (okkupálta) Boszniát. Ezután 40 év Habsburg uralom követkekzett. Az óramester funkciója a török uralom végeztével lecsengett, munkáját egy automata, Ausztriából származó toronyóra vette át. Azért azonban, hogy a hagyományok is megmaradjanak egy napóra került az új óra alá.

A már említett Habsburg hatalommal megérkezett az iparosítás a város környékére. Az addig a török uralom 300 éve alatt Csipkerózsika álmát alvó városba megérkezett a vasút, megindult a szénbányászat. A település szerencséjére azonban mind a Habsburgok, mind pedig a későbbi jugoszláv állam kínosan ügyelt a belváros érintetlenségére. Ezért inkább egy új városnegyedet építettek fel a megsokszorozódott lakosság számára.

Ivo Andric - A Balkán esszenciája
Forrás: http://www.magyarulbabelben.net

Még a osztrák érában született a város és egyben a délszláv irodalom leghíresebb alakja: Ivo Andric. Ivo Andric a korszak délszláv történelmének és irodalmának Presser Gábora. Mindegy milyen téren, de meghatározó az, amit csinál. Ír horvátul, bosnyákul, szerbül. A Habsburg Monarchiában kezd írni, majd a Szerb-Horvát-Szlovénben folytatja, és a jugoszlávban teszi le a lantot. Írt lírai- majd epikus műveket, volt diplomata a hitleri Németországban, majd a tito-i Jugoszláviában. Mindegy azonban, hogy melyik korban, vagy éppen milyen műfajban alkot, de egy biztos: minden korra érvényes, időtlen műveket hozott létre és minden hatalom odafigyelt a szavaira.

Azok, akik szeretik a választékos nyelvezetet, egy adott régió több éves, akár évszázados történetének izgalmas, fordulatos leírását, érdeklődnek a délszláv kultúra és történelem iránt, azoknak kötelező olvasmány a később Nobel-díjjal jutalmazott: Híd a Drinán. A történet a Drina mellett fekvő Visegrad városában játszódik, és középpontjában -híven a címhez- maga a 17. században emelt (különben szemet gyönyörködtető és fantasztikusan megépített) híd áll. Az író a híd katatón, mozdulatlan mivoltán keresztül mutatja be a bosnyák nép történetét, sorsát. Ugyanúgy, ahogy a híd is évszázadok óta ott áll, úgy az ebben az országban élő népek is állandóak, csak az őket körülvevő hatalom változik folyamatosan. A story a 17. században veszi fel a fonalat a török hatalom kiteljesülése idején, és elvezet minket egészen az Osztrák hatalomig a 19. század végén. Tényleg egy borzaszóan jó könyv, ajánlom mindenkinek (akiknek ez nem elegendő: Travniki Krónika is elérhető itthon).

A város a mind a második világháborút, mind pedig a délszláv háborút megsínylette. Tito partizánjaival a környéken található hegyekben húzódott meg. A 90-es években pedig évekig Travnik és a környező terület jelentette a frontvonalat a horvát és szerb hadsereg között. Mind a mai napig élénken él a helyiek emlékezetében a háború jelentette szörnyűségek és a vérontás. Több ház a mai napig lövedéknyomokat mutat. Azonban nem szabad megfeledkezni arról a tettvágyról és tenni akarásról, ami a bosnyák népet jellemzi. Iszonyatos sebességgel újítják fel a sérült házakat, utakat, műemlékeket. De alighanem a történtek emlékezetből való kitörlésére több idő szükségeltetik. Ahogy megyünk fel a várhoz bal kéz felől található a képen látható graffity: „Never forget Srebrenica”.

Utalva ezzel a 90-es évek egyik legszörnyűbb népírtására, amit szerb szabadcsapatok követtek el a nem túl távoli Srebrenica muszlim többségű városában, a holland ENSZ csapatok asszisztálásával. Egy másik emlék, immár lefelé tartva a vártól egy kávézóhoz kötődik. A 90-es években Diana hercegnő az ENSZ jószolgálati nagyköveteként ellátogatott Boszniába és Travnikba is. Miután a panoráma végett fellátogatott a várba, lefelé betért egy kávézóba, ahol azóta is kint lóg a róla készült fénykép.

Ez a kávézó egyébiránt tökéletesen mutatja Bosznia 21. századi arcát. Kívülről ütött-kopott, bent tökéletesen rendbetett belső, fa borítással, pazar őrölt kávé illat, hibátlan kiszolgálás. Egy krémes presszó kávét ittam (a török kávé kondensz cukor kombóra ott és akkor még nem voltam felkészülve), 1 KM-ért (bosnyák konvertibilis márka, ca. 150 HUF). A háború során majd 800.000 bosnyák hagyta el hazáját és keresett Ausztriában, Németországban és Svédországban új jövőt. Miután most már évtizedek óta béke van, egyre többen térnek haza, hogy a kint megteremtett egzisztenciából az otthon maradottak is részesülhessenek. A külföldön gyűjtött vállalkozói és vendéglátói tapasztalatokat otthon igyekeznek kamatoztatni, segítve ezzel a szűkebb pátriájuk boldogulását. És ezt az élményt számtalanszor tapasztaltam Boszniában. Nincs átmenet. Vagyis nincs idő az átmenetre. Van a teljesen új és a nagyon régi. Van az új és a romos. Teljesen új étterem/kávézó (budapesti mércével is elfogadható) akna ütötte bombatölcsér mellett. Sétál át az ember Mostarban a templom melletti parkolóból a mostari Öreg hídhoz és a jobb oldali falon konstans golyónyomok figyelhetőek meg.

Must see (ca. 3 óra): 

• Séta végig a Bosanskán, 
• Tarka dzsámi, 
• Óratornyok, 
• Vár, 
• Cevap a Cevabdzinica Hari-ban.

A Balkán szíve: Bosznia-Hercegovina

Balkán. Sokszor, sokféleképpen használjuk ezt a szót. Ismert mint földrajzi-, és mint történeti/kultúrtörténeti fogalom, valamint ismert mint pejoratív tartalmú jelző, amivel főként elmaradottságot, kuszaságot, korrupt társadalmat jellemzünk. Ez az az elmaradottság, ami viszont Európa legeldugottabb félszigetének jelen pillanatban turisztikai szempontból a legnagyobb előnye. Olyan, mind ezidáig a turisták elől elzárt területek nyitják meg kapuikat a világ előtt, amelyekről eddig a magyar látogató sem nagyon hallott, nem hogy egy nyugati/távol-keleti világpolgár. Tehát a Balkán ismét fókuszba került, és végre valahára nem (csak) amiatt, mert háború tört ki valamelyik szegletében.

Bosznia-Hercegovina etnikai összetétele - puskaporoshordó
Forrás: www.reddit.com

Horvátország és Szlovénia még a 90-es évek legvégén szélesre tárta kapuit a külföldi vendégek előtt. Őket követte a sorban Montenegró, ahol jelen pillanatban az orosz tőke hatékony közreműködésével egy olyan turisztikai boom megy végbe, ami kivételes európai viszonylatban. És ezen a ponton érkeztünk meg Bosznia-Hercegovinába. Az ország, ami olyan mint a Balkán, csak kicsiben. Sokféle nép, sokféle vallás, államhatárok közé gyömöszölve. Egy fél magyarországnyi területen él 3,5 millió ember. Képzeljük el, egy állam ami két részből: egy szerb többségű Szerb Köztársaságból és egy kantonokból álló horvátok-bosnyákok által lakott Bosznia-Hercegovinai Föderációból áll. Élnek itt katolikus horvátok, akik többségükben Horvátországhoz csatlakoznának, ortodox vallású szerbek, akik Szerbiához húznak, valamint muszlim bosnyákok, akik jelentős arab és török támogatásnak köszönhetően köszönik szépen, aktuálisan jól vannak. Azonban jelen pillanatban Európának nem kifejezetten áll érdekében egy muszlim többségű állam létrehozása az EU határainál. Summa summarum adott egy puskaporos hordónak tűnő ország, ami valószínűleg addig fog állni, amíg az EU és az ENSZ azt akarja és a működését dotálja.

Egy ország, ami a délszláv háború igazi vesztese (Szerbia mellett). A harcok jelentős része a területén zajlottak, egy 20 kilométeres sávtól eltekintve elveszítette tengerpartját és a mai napig nincs szilárd és minden területre kiterjedő államvezetése.

Before / After

Egy ország, ami az évezred elején kijelentette, hogy ha a külföld hagyja élni, akkor ezek az emberek tovább élnek egymás mellett, ahogy azt ezelőtt évszázadokig is tették. De nagyon úgy néz ki, hogy nem nagyon hagyják. Sorra nőnek ki a földből a török pénzből épülő mecsetek és minaretek. Emellett párhuzamosan gombamód szaporodnak a katolikus és ortodox templomok, valamint a hegytetőkön állított óriási keresztek. A legszembetűnőbb példa erre Mostar, ahol kínosan figyeltek arra, hogy az újonnan felépített katolikus templom tornyát-, valamint a szomszédos hegyre állított, kivilágított keresztet a város teljes – értem itt a muszlim kerületet is - tökéletesen lehessen látni.

Török kávé a hamisítatlan kandiscukorral.

Azonban én úgy gondolom, hogy Boszniát látni kell. Egyre kevesebb olyan hely van ugyanis Európában, ahol különböző népek, vallások élnek egymás mellett. A globalizáció nyomán ugyanis az államok többsége megszűnik sokszínűnek lenni. A társadalmak mind etnikailag mind pedig vallásilag homogenizálódnak. Eltűnőben van az évszázadokig kiválóan működő egymás mellett élés. Baranyában egymás mellett élt magyar, sváb, sokac, bunyevác. Erdélyben egymás mellett élt román, magyar/székely, szász. Amennyiben egy ilyen (talán az utolsó) komplex társadalmat szeretnénk megismerni, megélni, akkor mihamarabb el kell utazni Boszniába. A pillanat, amikor Mostarban egyszerre szólal meg a müezzin kuizása, és a katolikus templom harangja; a bazárok forgataga; a kristálytiszta hegyi patakok; a faszén tüzelésű utcai sütödék a csevappal, pljeskavicával; az itt élők feltétel nélküli vendégszeretete mind-mind arra sarkall, hogy mielőbb meglátogassuk ezt a nem is oly távoli országot, vagy mielőbb visszatérjünk oda.

Bosnyák mindennapok Szarajevóban

Amikor 2015-ben először volt lehetőségem  Boszniába utazni, tőlem teljesen szokatlan módon nulla felkészültséggel vágtam neki az útnak. Azt sem tudtam, hogy milyen városokat fogunk megnézni, hogy milyen tájakon fogunk átvágni utunk során. Szerencsére. Ugyanis egy olyan mértékű pozitív csalódást élhettem át ott és akkor, amihez hasonló utazásaim során csak nagyon kevés helyen adatott meg.

De kezdjük az elején. Amikor az átlag magyar turista megérkezik Boszniába, már négy határ-ellenőrzésen (magyar – horvát határ  és horvát - bosnyák határ) és kb. 5 óra autóban/buszban tartózkodáson túl van. Miután kigurulunk az utolsó kontrollról is, megérkezünk az ország északkeleti részére, ami hát valljuk be nem egy turisztikai high-light. Háborús nyomok, szegénység és a környezet sem a legelragadóbb. Még további egy óra utazás szükségeltetik, hogy megérkezzünk a Bosna völgyébe. A táj pedig egy varázsütésre megváltozik. A Száva lapályát felváltja a bosnyák hegyvidék. Az út egyszerre zöldellő hegyek és a Bosna között egyensúlyozva tekereg. 

Az ország harmadik leghosszabb folyója a Dinári-hegységből az Alföld felé folyik. Szarajevó közelében, az Igman hegyen ered 560 m magasan. Az Igmanon található Vrelo Bosne (magyarul Boszna forrása) közkedvelt kirándulóhely. Feltartóztathatatlanul rohan észak felé, hogy aztán  Šamacnál beleömöljön a Szávába. Hossza 271 km. A folyó által kialakított völgyben található az ország ipari központja és több mint egymillió ember él a part menti településeken.

Szerpentinek és alagutak váltják egymást, már csak néhány kilométer és megérkezünk Travnik történelmi városába. Mély levegő, alámerülünk Bosznia kulturális forgatagába!

A következő boszniai bejegyzés: Travnik.